Itt jelentkezz !

-------------------------------------------------------------
AnnieNorinaCollins
-------------------------------------------------------------
"That's what you get when you let your heart win..."

Édeske!

Tudom, most már minden mindegy, a papírt, amit a kezedben fogsz a könnyeid áztatják, de kérlek ne sírj. Nincs értelme, változtatni nem tudsz ezen, és nem is kell. Így nem lesz több gond a köztünk lévő távolsággal, sem semmi mással. Most már örökké veled lehetek, fentről figyellek és védelek. Nem kérhetem, hogy felejts el, de tekints rám úgy, mint egy testvérre. Fiatal vagy, előtted az élet, lesz olyan ember ki sokkal többet adhat neked mint én tudtam az együtt töltött 5 év alatt. Most talán már le is nyomtam szobád ajtajának a kilincsét, és nem jöhetsz utánam. Csak megnehezítenél mindent. Ne nézz fel, én sem nézek vissza. Ma bemegyek a kórházba, és holnap már nem leszek. Kérlek ne sírj, a csomagban van zsepi, és még egy dolog. Egy ezüst karkötő, ami megvéd. Tudnod kell, hogy szerettelek, és habár most éppen egy taxiban ülök, szörnyű fájdalmaim vannak, és érzem a halált, de ne gyere utánam! Az egyetlen kívánságom, hogy ÉLJ!

Az utolsó szó jogán:
Daniel

És a padlóra zuhantam. Még csengtek a szavai a fülemben, ahogyan átnyújtotta a levelet, még élénken kirajzolódott sápadt, beesett arca, és mintha még éreztem volna az ajtócsukódás okozta szellőt.
Ugyan ez az álom már két éve folyamatosan. Minden péntek hajnalban ugyan ott találom magam a szekrényem mellett, ahol először olvastam ezt a levelet. Fázok, és félek. De már nem sírok. Elfogadtam azt a tényt, hogy nincs többé. Meghalt. 17 évesen találkozni a halállal egyben azt is jelenti, hogy felnőttem.
Daniellel még 15 éves koromban ismerkedtem meg, és azóta az életem részét képezte, egészen addig, amíg ki nem derült, beteg. Nem úgy beteg, hogy egy hét ágy, meleg tea, sok pihenés, néhány antibiotikum és jól van, hanem rákos. Nem volt esélye meggyógyulni, olyan későn fedezték fel. Az utolsó két hónapot már szinte teljesen a kórházban töltötte, és nem engedte senkinek, hogy meglátogassuk. Mindig is erős akaratú volt, és rendkívül büszke. Nem akarta, hogy legyengülve lássuk, és már az is nagy csoda, hogy az utolsó napon eljött hozzám. Majd a Taxiban, ami a kórházba vitte a szülei karjai között halt meg. Nem tudom, mit élhetett át az apja és az anyja, nem tudom, mert azóta sem beszéltem velük. Elköltöztem, minél messzebbre. Gmunden már nem volt többé az én városom, Ausztria pedig nem a hazám. Eljöttem. Ide New Orleans-ba.
Viszont most, már ideje lenne felkaparnom magam a földről, elinduljak a mosdóba. Állatorvosnak tanulok, és mellette gyakornokként dolgozom egy kutyakozmetika szalonban. A főnököm egy igazi zsarnok, a minikutyák megszállottja. Nem tűri amikor kések, így kicsit össze kéne kapnom magam és nem mehetek be akárhogy. Az normális, hogy egy fodrászatnál ne szaladgáljanak az alkalmazottak kócosan, de egy kutyakozmetikusnál is kötelező a napi smink? Nem, szerintem ez megintcsak a főnökasszonyom mániája. Fekete legging, hosszabb fazonú púderszínű tunika, és hozzá illő magassarkú, azt hiszem ez ellen tényleg nem lehet kifogása. Kell a pénz, így hiába is szeretnék farmerben és kockás ingben menni, lehetetlen.
A lépcsőfordulóban még visszaszaladok, hogy tényleg bezártam-e az ajtót, majd szinte rohanok lefelé elérni a buszt. Az álmomat már régen elfelejtettem, habár egy szintén ezüst medálban mindig ott rejtőzik a levél. Már túl vagyok Danen, de egyenlőre még a húgom sem hiszi el, mert azóta nem voltam szerelmes. Nem is tudom, megvagyok én a munkámmal, avval, hogy tök egyedül vagyok a világban, és már-már élvezni is tudom az életet, így, magányosan. Közben meghallgatok a buszon egy idős nénit és odatolakszom az ajtóhoz.
-Napszemüveg helyett inkább nadrágot vehettél volna!-
Szerettem volna mondani, hogy Tudja mit, beszéljen a főnökömmel! de inkább mit sem törődve vele állok továbbra is kitartóan az ajtó mellett, és büszke fejtartással leszállok a következő megállóban. Két utca ismételt szenvedés vár rám. Van, akinek jól esik, ha megbámulják, utánafütyülnek, vagy éppen le is szólítják de én valahogy nem. Ma aránylag szerencsésen, mindössze három dolgot hallgattam végig. A szomszéd üzletben dolgozó férfi szokásos köszönését egy kacsintással fűszerezve. Egy velem egykorú még az éjszakából itt maradhatott fiú csuklását. És a szemben lévő üzletben dolgozó ostoba lány utálatos megjegyzését.
-Szia Picinyem, ma már tényleg átnézhetnél!-
-Szia Cica! Van gazdid-
-Nah nézd már, hogy kiöltözött a kis különc.-
Mindezeket összesítve egy-egy elismerő, és egyben lenéző mosollyal jutalmazva beléptem az üzletbe a Luna-Street sarkán.
-Jó napot Asszonyom! Kivel kezdünk?-
Láttam, amint végigmér, majd egy aprót bólint a fejével, jelezve a ruházatom stimmel. A fejemben még mindig a különc gondolata járt. Attól, hogy nem cigizek, nem iszok, és van egy munkám, azt hiszem máris különcnek számítok. Egy dolog, amit ezek szerint jól csináltam az életben.
-Első vendégünk egy francia buldog lesz körömvágásra... második egy uszkár nyírásra... harmadik egy-
És az egész nap így telt. Ő mondta, én dolgoztam, ő beszélgetett, én dolgoztam, ő flörtölt minden vendégünkkel, én dolgoztam. Igazi csapatjátékos, mondhatom.
Körülbelül hét órakor szabadultam el a munkámból, és egy ismételten tömött buszon utazhattam hazafelé. Egyenlőre semmi jót nem tartogat a mai nap, de itt beállt egyfajta változás, ugyanis összefutottam a barátnőmmel.
-Szia! Hát te? Ma ezek szerint nem volt neked egyetem, viszont sürgős kérdésem lenne. Azt hiszem te lakásban laksz, és ezt a kis csöppséget éppen most találtam. Hozzád mentem volna, hogy nem fogadnád-e be?-
Kellett pár másodperc, mire rájöttem, mit is akar a lány, de amikor kihúzta a háta mögül a kis fehér szőrpamacsot tudatosult bennem, hogy éppen egy kiskutyát akar rám tukmálni, a buszon.
-Először is szia! Másodszor igazad van, ma megint a főnökasszonynál voltam. Harmadjára, tudod, hogy nem szeretem a kis méretű ebeket, de azt is, hogy akármilyen állatot hozol, befogadom. Tehát aljas egy dolog volt, de egye fene.-
Persze mosolyogtam közben, és mielőtt még bármit mondhatott volna lerángattam a buszról, tekintve, hogy megérkeztünk és nem szeretnék tovább utazni. A tekintetemmel a kis gombolyagot vizsgáltam, és valahogy megtetszett. Nem tudom, otthon egy scnauzert tartottam évekig, most meg egy ilyen kis fehér táskába valóm lesz? Viszont a kiskutya felém nyúlt a mancsával, én pedig elolvadtam. Minden édes teremtés le tudott nyűgözni, ezért odanyúltam a kutyáért, és a karjaimba vettem.
-Akkor mostantól a neved Hope! Bri tőled meg bocsánat, mert most nem hívlak fel hozzám, pedig szívesen beszélgetnék, de hulla vagyok.-
Még gyorsan három puszi, egy rövid séta fel a harmadikra, és otthon vagyok. Végre vége a napnak, viszont most csinálok valami fekvőhely félét a legújabb házikedvencemnek. Valahogy még fel sem fogtam, hogy van egy kutyám, de legalább valaki, aki itt van velem. Egy kis kosár, és egy régi pulcsi, tökéletes. Hope pár másodpercen belül már aludt is, és én is hullafáradtan dőltem be a paplanok közé. Mindössze nyolc óra volt, de mondjuk 10-ig még aludhatok, aztán még esetleg eldöntöm, hogy megyek-e valahová este szórakozni. Bár azt hiszem ma nem.
Az utcákon vámpírok szaladgálnak éjszaka, így kicsit félek mostanában. Engem túlontúl leköt a tanulás, a munka, és most már azt hiszem Hope is. Ugyan van egy ezüst karkötőm, egy ezüst medálom, és a nyakamban még keresztet is hordok, de nem igazán érdekelnek az éj eme teremtményei. Minden csak a sors fintora, hogy ők is élnek, és magamtól nem fogom boncolgatni kilétüket. Ha majd a sors úgy akarja, akkor én is összeakadok eggyel. De ezek felét szerintem csak álmodom.

(Nóri;; tizenkilenc;; ember;; Taylor Momsen )

-------------------------------------------------------------
SELENAJOYCEFERRIS
-------------------------------------------------------------
"DON'T TRY TO WAKE ME IN THE MORNING 'CAUSE I WILL BE GONE"

„Zord békülést hoz e mogorva reggel,
Fejét a nap se dugja ki nekünk.
Ezt megvitatjuk még a többiekkel,
Aztán kegyelmezünk és büntetünk:
Mert még regékbe sincsen arra szó,
Mit szenvedett Júlia s Romeo.”

Könnyes szemekkel nézek magam elé, midőn eme pár sort végigolvasom. Igazából semmi okom nincs arra, hogy elérzékenyüljek. Tudniillik nem most olvasom végig legelőször Shakespeare azon remekművét, melyből több feldolgozás is született. Színielőadások, musicalek, paródiák s rajzfilmek is mind-mind arról tanúskodnak, mennyire sanyarú is az, ha az ember egyszerűen képtelen engedni büszkeségéből. A mai kor embere ugyan nem veszi észre, de a józanfelfogású, még a régebbi korok szellemében nevelkedett gyermeket valószínűleg foglalkoztatná azon kérdés, miszerint ha a Capulet s Montague család ősei rossz viszonyt ápoltak még nem adna okot arra, hogy ők is ily’ ellenszenvesen bánjanak felebarátjaikkal, illetve a leszármazottjaikkal. Képtelen vagyok megérteni eme eszméket, bár ezeket félretéve mindenesetre gyönyörűen leírja a szerző a történéseket nem több mint hat nap alatt.
A könyvet félretévén közelebb húzom magamhoz a tálcát, melyen kisebb adagokban az ebédem található. Görög salátából és szénsavmentes ásványvízből áll számomra a mai menü. Nem vagyok oda a húsos, zsírban tocsogó kosztokért, éppen ezért folytatom a vegetáriánus életmódot. Mindössze tizenhat éves lehettem, amikor kijelentettem, hogy én már pedig nem fogom megenni az állatok elhalt, kisütött tetemét. Egyszerűen semmi szükségem rá és – persze az én nézeteimet tekintve – a szervezetem is meghálálta. Egykoron kissé pókhasú voltam, de szerencsére mára már kinőttem belőle. Szerintem egész Amerikának össze kéne fognia, s le kellene, hogy tegyék a romlott, olykor húsnak nevezett egyveleggel ellátott szendvicset és átállni az egészségesebb térfélre.
- Na, nézd már a kis cafkát, milyen cuki kis ruhácskája van! - hideg futkosott a hátamon, amikor ezt a mondatot meghallottam. Tisztában voltam vele, hogy nekem mondja, hisz ő Diana Prince. A gimnázium „legszebbjének” tartott diákja, legalábbis a tavalyi felmérések alapján, és többek között az én első számú ősellenségem. Igazából születésem óta ismerem, viszont az évek során egyre inkább elhidegültünk egymástól. Azóta folyik a küzdelem köztem s közte.
Bölcsebbnek láttam, ha csendben maradok, mert nem szerettem volna az egész iskola előtt leégni. Elég kínos nekem már az is, hogy a Diana-t dicsőítő csapattal kereszttűzben állok, tehát nem szeretnék még inkább lejjebb süllyedni. Egyébként nem értem, mire ez a hajcihő. Könnyedén kiépíthetnénk kettőnk között valamiféle neutrális kapcsolatot, amiben én benne is lennék. Már csak az a kérdés, mennyire díjazni a mi kis hercegnőnk.
Az előző megjegyzése kicsit elbizonytalanított, mármint, ami a stílusomat illeti. Eddig még fel sem tűnt neki milyen márkájú, színű vagy szabású ruhákat veszek fel. Valószínűleg ez is azt bizonyítja, hogy kifogyott a gúnyos megjegyzésekből. Hiába, ilyen a tökéletesség.

* * *
Kevesen veszik észre, de a mai politikai elrendeződésben az emberek túlságosan is szánalmasak tűnnek. A tudatlanságukkal meg aztán végképp. Hisz kérdem én, kit köt le ma az iskola és a tanulás, ha kint vámpírok szaladgálnak az utcákon? (Engem kivéve persze.) A halandók figyelmét sokkal inkább az köti le, milyen lehet a vámpírlét vagy, hogy mikor fogja őket egy magasabb rangú uralkodó befogadni. Személy szerint inkább visszahúzódnék a jók oldalára, s ott tengetném mindennapjait. Mivel, ha eddig is megvoltunk, akkor a továbbiakban is megleszünk valahogy… legalábbis nagyon remélem.

( lana;; tizennyolc;; ember;; nina dobrev )

-------------------------------------------------------------
JENNIFERSYDNEYWILDE
-------------------------------------------------------------
"Kiss me, ki-ki-kiss me
Infect me with your love and
Fill me with your poison

Take me, ta-ta-take me
Wanna be a victim
Ready for abduction"

Tudom, néha túl izgulékony vagyok - értsd, ahogy akarod -, de most... Végre újra látom, hosszú idő után. Sokan mondják, hogy ha egy vámpír azt mondja egy emberre, hogy az enyém, vagyis táplálkozik belőle kialakul köztük egyfajta kötelék - ez főként akkor jelentkezik, mikor az ember is iszik a vámpír véréből. Néha ez túl szoros, és ha rajtam múlna egy éjszakára se hagynám el, nappal meg... akkor muszáj elmennem, mert ha nem alszik, akkor elkezd vérezni. Előbb a füle, majd az orra... Végül annyira legyengül, hogy meg is halhat. Már csak pár méterre vagyok a kastélytól, mindjárt lemegy a nap. Még érzem a múltkori harapást, de nem érdekel, nem is fájt, csak először. Hogy kihez is megyek? Alaszka királynőjéhez. Vámpír, és nem használ ki a vérem miatt, mondhatni ő a legjobb barátnőm. Egy éve szöktem el otthonról, és idejöttem Alaszkába, ahol rám talált. Eleinte próbáltam ellenkezni, de utána rájöttem, hogy milyen jó, mikor a saját véred csorog a nyakadon, esetleg a lábadon... Könyörögtem neki, hogy változtasson át, de mindig azt mondja, hogy még nem jött el az ideje.
Kezd felerősödni a szél, kicsit gyorsabban lépkedek, és a földet nézem, nehogy homok menjen a szemembe. Már látom is a kastélyt, olyan szép. Jó lenne beköltözni, de szerintem unatkoznék ott nappal, így inkább a barátomnál alszok. Igazából nem is a barátom, csak néha összefekszünk. Sosem kérdezte, hogy mi az a nyakamon meg a lábamon. Látszik rajta, hogy csak a szex miatt maradhatok nála, alig várom, hogy végre megszabaduljak tőle. Már olyan unalmas. Majdnem elmegyek a kastély mellett, annyira a földet néztem. Az őrökre mosolyogtam - ők is vámpírok -, visszamosolyogtak. Összehaverkodtam velük, szinte már jó barátok lettünk. Beengedtek, és én a királynőm szobája felé veszem az irányt. Leveszem a kabátom és a sálamat, majd mikor a nagy szobába érek felakasztom a fogasra. Még nincsen itt, biztos öltözködik, vagy nem tudom. Leülök az kanapéjára, és várom, hogy jöjjön. Remélem minél hamarabb itt lesz...

( brigi?!;; tizenhét;; ember;; Megan Fox )

-------------------------------------------------------------
BONNIEKLAJATANNER
-------------------------------------------------------------
"So why you standin' over there witcha clothes on,
Baby strip down for me,
Go on take em off.
Don't worry baby,
Imma meet you half way,
Cause I know you wanna see me."


- Szerintem gyönyörű nő, csak azért nincs nála éppen minden rendben...
Úgy tettem, mint aki nem is hallja azt, amit beszélnek. Szorosan az ajtóhoz tapasztottam a fülemet. Ez a mániám. Tudjátok a vámpírok világa érdekes, sohasem lehet tudni, hogy a hátatok mögött ki beszél ki és ki mit mond el a másiknak. Azt már tapasztaltam, hogy semmi sem marad titok, főleg a vámpírok felső köreiben. Én vagyok a tetején, legalábbis Alaszka tetején. Óvatos voltam, nagyon kimért és pontos. Mezítláb voltam és csak egy hosszú, kék ruha volt rajtam, amit még a nemrég lezajlott összejövetelen viseltem, három állammal arrébb. Hamarosan reggel és le kellene feküdnöm, de az előbb meghallottam, hogy a szolgálóim rólam csevegnek. Ilyenkor valahogy elfeledkezem a fáradságról és szívesebben hallgatom a megjegyzéseiket. Biztosan a ma estéről beszélnek és természetesen rólam. Én pedig olyan paranoiás vagyok, hogy az hihetetlen és rögtön ki is borulok. A dokim szerint nem kellene ennyire rosszindulatúnak lennem, de mióta csak kezel tudja, hogy képtele vagyok erre. Összeszorított fogakkal várom, hogy most mit fognak mondani és kíváncsi vagyok arra, hogy mindezt hogyan is közlik. Ugyan is sokan nem figyelnek a nem nyelvi jelekre, amelyek sok mindent elárulnak. Ilyen lehet például a hangsúly vagy a beszédtempó. Eddig csak azt állították, hogy szép vagyok, de nincs rendben nálam minden. Mintha ez olyan nagy újdonság lenne! De most komolyan, ők mit kezdenének ilyen múlttal?
- Ezért nem kellene piszkálnunk, inkább töröld már el azokat a poharakat!
Tiffany, vagyis a házvezetőnőm szólalt meg, édesen és hangosan. Mindig is ő volt a személyzetem egyetlen olyan tagja, aki legalább megért. Nyelek egyet, bár nem vagyok rászorulva, mozdulni azonban nem mozdulok. Megvárom, hogy mi lesz ennek a vége. Kezeimet az ajtóra helyezem. Érdekes, hogy pont erről beszélnek. Ma viszonylag, elég kellemesen elvoltam. Élveztem azt a kis partit, amit Washington állam királya rendezett. A múltkorit mindenképpen felülmúlta. Hallok valami zörgést és azt, hogy az egyikőjük erőteljesen köhög. Ha megint lebetegedik és szabit kér esküszöm, hogy megeszem.
- Mi nem piszkáljuk, csupán azt mondjuk, hogy még kell neki az agykurkász!
Háh. Lebukott a kis mocsok. Még hogy ő nagyon is tiszteli az orvosokat, mert egykor az akart lenni. Hát, érzékelem, hogy mennyire. Ha rajtuk múlana, még egy hülye szanatóriumba is bezárnának, csak hogy megszabaduljanak tőlem. Elvileg én olyan jégkirálynő vagyok, hogy még rám nézni is fáj. A múltkor ezt mondták. Hihetetlen, hogy ezek az emberek, akik itt dolgoznak és kedvesen(vagy mégsem?) mosolyognak, csak úgy simán kibeszélnek engem az első adandó alkalommal. Ilyet szinte minden este tesznek és én mindig kihallgatom őket. Ezt elmondtam már a dokimnak, aki azt javasolta, hogy ne foglalkozzak velük, jobb nekem a kritikák nélkül. Én azonban nem adom fel és inkább meghallgatom ezeket a szánalmas embereket. Tiffany az egyetlen, aki talán nem is gyűlöl annyira. Mindannyian megvetnek és utálnak.
- Tudod Clara, vannak olyanok is a világon, akiknek nehezebb a sorsuk mint nekünk, szerintem neki kifejezetten az volt és most éppen azon van, hogy feldolgozza.
Ez pedig kérlek szépen Rachel nyávogós hangja. Ő csak azért védett meg, mert Clara utálja. Kész őrület, ami itt folyik, az udvaromban. Tudom ezeknek a szolgáknak a gondjaikat és tudok mindent róluk. Titokban néha kilesem őket, amikor olyasmit tesznek, amit nem szabadna, de nem kérem rajtuk számon. Ők emberek és mindannyian 20-25 évesek. Azért vannak itt, mert én őket választottam ki. Nem szeretem, ha az alkalmazottaim megöregednek, ezért ügyelek arra, hogy mindannyian fiatalok legyenek. Minden évben hirdetek egy casting-ot, ahol kiválasztom a legjobbakat. Örülhetnének, hogy egyáltalán ők dolgozhatnak nekem, nem pedig panaszkodni. Érzem, hogy itt a vég. Bár ma viszonylag jól elvoltam tudom, hogy az estém szörnyű lesz. Aludnom kell valahogyan és inkább azzal kellene foglalkoznom, hogy holnap mit tegyek és mit ne tegyek, de félek, hogy rossz állapotban leszek. Hirtelen valaki megragadja a vállamat és hozzám bújik hátulról. Végigsimít egyet a hátamon és megcsókolja a nyakamat. Érzem, hogy meg fog szólalni.
- Minden rendben?


(búúú;; kétezer-háromszázhuszonnégy(17);; vámpír, mi más?!;; amber heard)

-------------------------------------------------------------
NATHANIELDEANELLWOOD
-------------------------------------------------------------
" If you dig under my feet you will find things that you don't want to see. "


– 1492 –

Nem sokkal a Rózsák háborúja után az Angol uralkodó, – VIII. Henrik – megtudta, hogy a spanyolok nem értek el Indiába, de felfedezték az Újvilágot. A király nem tehetett mást, – hatalmát féltve – kémeket indított a következő expedícióra a spanyolok után, így pár év múlva az angolok is indíthattak néhány kisebb hajót Amerika felé. Bár ők még nem tudták, hogy majd így fogják hívni.
A király unokaöccseként engem küldtek a hajókkal az ismeretlen felé, hogy vezessem az expedíciót. Hosszú hónapok kegyetlen viharai után megtizedelve, de megérkeztünk ötvened magammal, és kikötöttünk a Chesapeake-öbölben. Létre hoztuk kolóniánkat, és megalapítottuk az első angol várost.

***

Hirtelen az egyik őr vert fel álmomból, mikor kongatni kezdték a hatalmas harangot, ami csak egyet jelenthetett. Megtámadtak bennünket.
– Mi történt, parancsnok? – kérdeztem félálomban a szememet dörzsölve.
– Felgyújtották a falainkat… – lihegte. Kellett néhány másodperc, mire ráeszméltem, hogy ez már nem gyerekjáték. A kis falunkat magas facölöpökkel vettük körbe, hogy megvédjük magunkat a betolakodóktól, és a vadállatoktól. Eddig jó szolgálatot tett. Főleg, hogy a hat hónap alatt, mióta itt vagyunk, egyetlen támadás sem volt. Most meg…
– Mindenki, fegyverbe, igyekezzünk! – mondtam és felpattantam én is, de már csak egy hangos üvöltést hallottam, és betörték a kaput. Nem tudtam, mivel állunk szemben. Esetleg medvék? Valami eddig ismeretlen állat?
Kirohantam a szobámból, és csőre töltöttem a puskát, amit magam előtt tartottam. Mire leszaladtam a lépcsőn, már az egész tábort lemészárolták. Körbenéztem, majd nyeltem egyet. Nem vagyok valami ijedős, de elkapott a halálfélelem. Remegett a kezem, és beletelt néhány másodpercbe, mire annyira összeszedtem magam, hogy ne remegjen a kezem, és gondolkodni tudjak.
Egy alak ugrott elém, akire rálőttem, többször is, de hiába. Bár megsebezték a golyók, de be is forrtak a sebei. Kikerekedett a szemem, és futni kezdtem. Miért is tettem? Én ostoba. Bár honnan is tudhattam volna, hogy nem menekülhetek előle. Alig léptem párat, mikor előttem termett és megragadott a nyakamnál. Belém harapott és szívni kezdte a vérem.
– Kérem, ne! Ne bántson! – könyörögtem az életemért, hátha megkegyelmez. Tudom gyáva dolog, de előjött a természetes életösztön.
– Ne félj, halandó. Nem fog fájni… annyira. – mosolyodott el, miközben rámnézett. Hosszú metszőfogai megcsillantak a hold ezüstös fényében. Szemében nem volt irgalom.
– Alkut ajánlok neked! – folytatta – Legyél az alattvalóm, és életben hagylak! Nincs többé fájdalom, nincs többé szenvedés. Örökké élhetsz!
Nem volt sok időm, hogy választ adjak, mert megint táplálkozni kezdett belőlem. Most, vagy soha. Tudtam, hogy visszautasítom, azonnal megöl.
– Jó, legyen… a szolgád leszek! – nyöszörögtem, a maradék erőmből.
– Na, ezt már szeretem! – nevetett fel az idegen, aki számomra leginkább egy szörnyeteg volt.
Ekkor elájultam, és néhány óra, vagy esetleg egy-két nap is kiesett az emlékeimből. Azt viszont tudom, hogy mikor felkeltem, egy sírgödörből másztam ki, immáron új ember… vagyis vámpírként. Vámpírrá váltam, ami kezdetben szörnyű teher volt, mondjuk úgy egy hétig…

(Nate;; ötszáztizennyolc – körülbelül húsz évesnek néz ki;; vámpír ;; chace crawford)

-------------------------------------------------------------
CASSIADELILAHBANNOCK
-------------------------------------------------------------
"THE KISS OF THE SNAKE IS SWEET AND DANGEROUS"


[1601]

Mindig is szerettem a bátyámat. Talán azóta, hogy megszületettem. Ez persze enyhe túlzásként hathat, de, mint tudjuk, a csecsemők megérzik, ki szereti őket, és ki nem. Amikor egészen apró újszülöttként Ryan két, vékonyka karjára fektettek, ösztönösen tudtam, itt biztonságban vagyok, míg, amikor az édesapám ölelt magához, panaszos nyöszörgéssel vegyülő sírás tört fel a torkomból. Mintha az élet mindent előre elrendezett volna. Mivel kettőnk születése között alig valamivel több, mint két év telt el, mondhatni, hogy szinte együtt nőttünk fel. Időnk nagy részét együtt töltöttük a minden léptünket vigyázó dadák tekintetének kereszttüzében. Ám a körülöttünk legyeskedő garde dame-ok sem tudták megakadályozni, hogy mi ketten egyre közelebb kerüljünk egymáshoz. Van, aminek nem lehet gátat szabni… Nos, ennek sem lehetett. Természetesen, a testvérem iránt táplált, különös érzelmeim nem egyik napról a másikra, hanem szépen, fokozatosan törtek utat a mélyből, majd árasztották el az elmémet. Eleinte észre sem vettem, hogy az évek folyamán elkezdtem másként tekinteni a bátyámra. Nem a mindig védelmező testvért láttam benne, mint a legtöbb lány, aki az enyémhez hasonló helyzetbe született bele, hanem azt az embert, akiért bármit megtennék. Amikor először fogalmazódott meg bennem, hogy igenis, szerelmes vagyok Ryanbe, eleinte foggal-körömmel küzdöttem a szívbe markoló igazság ellen. Azonban, még az újra és újra felszólaló lelkiismeret sem tudta elfeledtetni velem azt a hihetetlen érzést, amit az ő közelsége váltott ki belőlem, valahányszor beszélgettünk, vagy amikor az elegáns vacsorák alkalmával egymás mellé ültettek bennünket. S, ha mindez nem lett volna elég, azt sem tudtam, vajon ő hogyan viszonyul énhozzám. Persze, valószínű, hogy számára mindig is az a kistestvér maradok, aki a születésem pillanatában voltam… Ez a gondolat néhány héttel ezelőttig még makacsul megmaradt, majd egyetlen pillanat alatt minden a feje tetejére állt.

Aznap szembesültem vele, hogy az édesapám már a lehetséges vőlegényeim között válogat, és a tény, hogy hamarosan a családi háztól és Ryan-től is el kell szakadnom, szinte megőrjített, sőt, kifordított önmagamból. A máskor életvidám és kedves lány, akinek véltek, akkor éjszaka valóságos kísértetként járta a kastély folyosóit, gondosan kerülve a fáklyák meleg, puha, tiszta fényét. Úgy éreztem, a lelkemben felgyülemlett sötétségnek nem szabad efféle dolgokkal érintkeznie. Észre sem vettem, hogy lépteim Ryan szobájának folyosójára tereltek, ahol az egyetlen ajtó résnyire nyitva fogadott. Egy percre megfordult a fejemben, hogy benyitok a testvéremhez, de aztán a józan eszem meggyőzött ennek lehetetlenségéről. Sikerült anélkül elhaladnom a tölgyfaajtó előtt, hogy az alkalmat kihasználva, belestem volna. Ám ekkor Ryan fojtottan felnyögött. Megtorpantam, és gondolkodás nélkül belöktem, majd becsuktam magam mögött, és egy gyors mozdulattal kulcsra zártam a bejáratot. Azt sem tudtam, mégis mi húzott be a ház számomra legveszélyesebb termébe: a testvéri szeretet, vagy a tompa fájdalmat okozó sóvárgás? Nem mintha számított volna. Odabent egyetlen egy gyertya világlott csupán, méghozzá az ágytól legtávolabb eső sarokban, baljós árnyakkal festve be a teret. Ryan összegömbölyödve feküdt az ágyán, takarója pedig össze-vissza csavarodott rajta, mint valamiféle béklyó. Közelebb lépve láttam, hogy a fiú szemei izegnek-mozognak a szorosan lehunyt szemhéjak mögött. Biztosan rosszat álmodott, szaladt át agyamon a gondolat, miközben egyre közelebb és közelebb merészkedtem a fekhelyhez, majd le is ültem annak szélére, úgy, hogy a bátyám arca csupán karnyújtásnyira legyen tőlem.
- Ryan – suttogtam, ám amaz nem reagált. Erre tenyeremet a fiú karjára tettem. Ezzel sikerült valamivel több mozgást előcsalogatnom az álomtól dermedt izmokból, hiszen azok összehúzódtak. Ettől, ha lehet, én sokkal jobban megijedtem, mint a testvérem. A félelem felpezsdítette a véremet, olyan hangos dobogásra bíztatva a szívem, mintha az ki akarna ugrani a helyéről. Amint valamelyest sikerült megnyugodnom, olyan közel hajoltam Ethan arcához, hogy szavaim biztosan eljuthassanak hozzá a fülén keresztül.
- Minden rendben van – motyogtam valamivel hangosabban, és ezzel sikerült magához térítenem a másikat, mintegy kiszakítva a rémálom kötelékéből. Zöld szemei az álomtól homályosan csillogva szaladtak végig a sziluettemen.
- Eljöttél, pedig nem is hívtalak.
Szavait oly’ ünnepélyes hangsúllyal ejtette ki a száján, hogy én magam megszólalni sem tudtam meglepettségemben. Igen, eljöttem… Bár még most sem tudtam megmondani, pontosan miért tettem ekkora ostobaságot. Míg ezen elmélkedtem, Ryan felült az ágyban, majd mélyen a szemembe nézett, és ujjhegyeivel finoman megérintette az államat, így fordítva magához. Egy évezrednek tűnő pillanatig semmi sem történt, majd a fiú megcsókolt. Olyannyira meglepődtem, hogy egy pillanat erejéig azt sem tudtam, mihez kezdjek egy ehhez hasonló helyzetben. Elvégre ez a csók minden volt, csak nem helyes. Na, nem mintha az elfogadható lett volna, hogy amióta csak megláttam életem első, vörös holdját, éppen ezután vágyakoztam, bár efféle gondolataimat gondosan elrejtettem a világ, de még önmagam elől is. Most azonban, hogy Ryan szája az enyémhez ért, a régóta gyűrűző vágy kilépett a fényre, elborítva maga körül mindent, amit hordozója eddig képviselt. A fiú, mintha csak érezte volna, hogy többet nem fog ellenállásba ütközni, magához húzott, s végigfektetett az ágyán. Mire a hajnal fénye először áttörte az éjszaka sötétségből álló pajzsát, már nem volt többé Ryan és Cassia… Egyek voltak.

Reggel egymást átölelve ébredtünk, s míg én a magam részéről a világ legboldogabb leányának éreztem magát, Ryan már távolról sem volt ilyen elégedett, sőt, éppen ellenkezőleg, teljesen összezavarodott.
- Azt hittem, álmodom – ült fel az ágyon, és kínosan ügyelt arra, hogy elkerülje a mellette heverésző lány csábító látványát, aki úgy ragyogott, mint azok a nők, akik már megtapasztalták a szerelem lényegét.
– Úgy éreztem, életem legszebb és legerkölcstelenebb álmát élem át éppen… De csakis képzeletben. Ez nem lehet igaz.
- Az álmod valóra vált – mutattam rá, s nem tudtam véka alá rejteni az örömömet, amit az okozott, hogy Ryan ezzel mintegy beismerte az irántam táplált érzéseit. Ujjam hegyét végighúztam a fiú gerince mentén, aki ettől kelletlenül megborzongott, majd azonnal az ágy lehető legtávolabb eső sarkába húzódott.
- Nem érted, Cassia? – kérdezte őszinte döbbenetemet látva – Olyasmit tettünk, amit semmilyen körülmények között nem lett volna szabad. Ha ez valaha kiderül, márpedig elhiheted nekem, hogy ki fog, a családunk sohasem bocsát meg nekünk. Bűnösök vagyunk Isten előtt…
- Nem számít! Semmi sem érdekel, amíg veled lehetek, Ryan. Szeretlek. Attól a pillanattól kezdve, hogy megértem rá. Erről képtelen lennék lemondani… - még mondani akartam valamit, ám Ryan félbeszakított:
- Ne akard még jobban megnehezíteni a dolgomat! Menj el, kérlek! Egyedül akarok lenni.
Ekkor értettem meg, hogy a bátyámnak igenis magányra van szüksége, még akkor is, ha én személy szerint legszívesebben el sem mozdultam volna mellőle. Csalódott sóhaj szakadt fel a torkomból, majd magamra kaptam a hálóruhámat, és kisietettem a szobából. Csak a folyosón szaladva engedtem utat a szemeit kínzó könnyeknek. Akárhogy is, a sorsunk megpecsételődött, még akkor is, ha abban a pillanatban én is azt kívántam, bárcsak álmodtam volna.

( Nona;; négyszázhuszonhat - húsz év körülinek tűnhet;; vámpír;; Adriana Lima )

-------------------------------------------------------------
ALEXANDERDANIELBLACK
-------------------------------------------------------------
" TWO THOUSAND YEARS I'VE BEEN AWAKE
WAITING FOR THE DAY TO SHAKE"

Eleinte nagyon halkan csendül fel a zene, de aztán valaki ad még rá hangerőt és már sokkal hangosabb. Tisztán hallom ezt a szép művet, ami Beethoven nevéhez fűződik. Ez a szám az 1800-as éveket juttatja az eszembe. Ekkor volt az, hogy minden férfi úriember volt és minden nő, művelt és okos volt. Ekkor voltam én oly nagy nőcsábász. korábban is voltak kisebb korszakaim, amikor rám jött a nők falása, de ekkor különösen. Az volt a szokásom, hogy elcsábítom őket és gazul kihasználom azt, hogy mennyire rávehetők bármire. Bár voltak olyanok, akiknek fenntartásaik is voltak, mindig bejött és volt egy jó éjszakám. Tovább fekszem az ágyon és az egyik kezemmel egy kulcscsomót lóbálok, a másik kezemet a fejem alá raktam. A plafont bámulom közben és igyekszem nem elmosolyodni egy-egy kellemesebb gondolatomra, hiszen a szobalányok és szolgák itt vannak, velem egy szobában. Annak idején, sokkal nagyobb dicsőség volt megszerezni egy szép nőt, mint ma. Akkoriban, mindenki nagyon tisztelettudó volt és elővigyázatos. Ez mára már kihalt az emberekből. Én azonban nem változtam meg. Mostanra az emberek megtudták, hogy mi az ábra a Földön, de rajtam ez semmit sem változtatott meg. Beethoven szonátája tovább szól és csak megy és megy. Emlékszem rá, hogy mennyire nagy szám volt ez a mű akkor, amikor elkészült, 1801-ben. Ugye megmondtam én, hogy akkor történtek a legjobb dolgok? Az egyik szolga köhent egyet és én már sejtem, hogy mit akar. Itt az ideje, hogy eldöntsem, hogy ma mit fogok csinálni. Nem tudom, hogy mit lenne érdemes tennem. Mióta az emberke rájöttek, hogy nincsenek egyedül, a világ megváltozott. Mindenki lefizethető, kihasználható, kapzsi és önző. Nincs kedvem már hozzájuk. Egyszerűen megutáltam őket. Régebben az volt erről a véleményem, hogy szerintem jó hatással lesz rájuk, mielőtt elpusztítják az életmódjukkal a földet. Most már egyértelműen másképp látom. Nem kellett volna velük ezt közölnünk. Hirtelen csend lesz, aztán felhangzik egy másik világcsoda. Smetana-tól a Moldva. Egy újabb klasszikus zenemű. Erre még táncoltam is annak idején. Egy szép lányt vittem a parkettre, akit Emily-nek hívtak. Hosszú, barna haja volt és mindenkit elvarázsolt a visszafogottságával. Ez 1889-ben történt. A 19. századnak lassan vége és az idő csak halad. Úgy, ahogy a zene is. Sóhajtok egy halkat. Hawaii olyan távol van mindentől. Úgy érzem, hogy kimaradok néhány dologból, ami azért fontos. Nem tudom, hogy a tanácsos hogy van vele, de szerintem ez nem jó így. Lassan felülök és közben körülnézek. Ez a luxus ház, olyan olcsó volt akkor, amikor vettem, mint ma egy alma. De mondjuk, akkoriban ez is drágának számított. Ahogy felülök, mindent végigmérek. Mit kéne ma tennem, azon kívül, hogy eszem? Nem bírom ki vér nélkül. Mi az, hogy a japánok feltalálták a szintetikus vért? Ez felháborító. Egyébként biztosan fogja helyettesíteni az emberi vért. És ez az ürügy. Az ürügye annak, hogy felfedtük magunkat. A valódi oka azonban nem nyilvános téma. Ahogy felülök megint vált a szám. Most Johannes Brahms-tól megy a bölcsődal. Ez egy eléggé érdekes mű, mert engem leginkább a szerelemre emlékeztet. Hát igen, a szerelem. Nehéz dolog erről beszélni, mert még gondolni sem szeretek rá. Eben a világban már nem fogok olyasvalakit találni, aki több lesz egy éjszakánál. Voltak kapcsolataim, de azoknak mind vége lett az idő múlásával. Szeretnék valaki iránt többet érezni, szeretnék valaki igazi szenvedéllyel és vággyal megcsókolni, nem csak amolyan szexeljünk, mert miért ne csókkal. Már vagy tíz éve ezen gondolkozom. Kénytelen leszek beletörődni, hogy nekem nincs társ rendelve. Ez kicsit olyan érzelmesen hangzik, de azért nem vagyok olyan érzékeny kis jófiú. Egy gyors mozdulattal felpattanok és a kulcsot ledobom az ágyra. Már nincs zene, sajnos. Már nincs semmi, amihez köthetnék valamit. Pontosan velem szemben áll egy sor ember. Úgy állnak itt, mint akik most jöttek egy szappanoperából. El sem hiszem, hogy idáig fajult az élet. Nem bírom elviselni, hogy most minden az ilyen emberek körül forog. Ők vajon tisztában vannak vele, hogy nem csak én vagyok az egyetlen szörnyeteg ezen a világon? Szerintem nem és azt hiszik, hogy mindent tudnak. De ez is annyira gáz, ahogy most szokták mondani. Sorban elemezem őket. Most éhes vagyok, szóval az lesz az első, hogy keresek valakit, akiből ehetek, aztán meg elmegyek úszni. Azt úgy is szeretek és talán még az is jobb, mint a hülye világ dolgain rágódni, teljesen feleslegesen. A múlton már nem változtathatok, de talán igyekezhetek azon, hogy a jövő ne legyen túl rossz a hozzám hasonló lényeknek. Még mindig nem mozdulok, csak nézem az embereket. Én inkább többet nem fűzők ehhez hozzá. Nem akarom, hogy egyesek már a tettek elején rossz véleménnyel legyenek rólam....


( Julcsi ;; Háromezer-nyolcszázötven ;;vámpír ;; Ian Somerhalder )

-------------------------------------------------------------
KarherinePierce
-------------------------------------------------------------
"Nobody will loves you more than I do... "

Farkas… Erről a szóról, rögtön bátyám jut eszembe, aztán pedig Jeremy arca, amikor megütötte orrát a lakásomon a farkas szag… Nem könnyű nekem elhihetitek… Bátyám farkas ez megint egy óriási falat emel közénk, noha közöttünk mindig is óriási fal lézengett. Ellentétei vagyunk egymásnak, főleg most, hogy ő farkas lett én pedig vámpír. Gondolom Jeremy se örült ennek, bár nem érdekel, mivel eltűnt hónapok óta nem hallottam róla. Többször hívtam még sem válaszolt, egy csomó üzenetet hagytam az üzenet rögzítőjén, de rájöttem, elő kell vennem női büszkeségem, és hagynom kell, hogy ő keressen, ha egyáltalán akar e még tőlem valamit… Már nem is gondolok rá annyit, sokkal jobban érdekel vajon a bátyám, mivel üti el az idejét, vagy mivel tehetnék neki keresztbe. Nem tagadom, imádom bosszantani és nem azért, mert farkas… tévedésbe ne essünk! Simán azért bosszantom, mert a bátyám, mondjuk a farkasokért sem vagyok odáig, de az már mellékes. Inkább mondjuk úgy, nézőpont kérdése. Mai napom se tért el a szokottól, talán jobban éves voltam, mint általában. Persze eszem ágában sincs koplalni, esetleg jó útra térni és halom ölni a mókusokat. Éhségemnek oka az volt, hogy nem találtam olyat, aki elég finom lenne és még a szomjamat is oltaná. Nagyon válogatós tudok lenni, inkább éhezek, minthogy valami másodosztályú vacsival érjem be. Enni nem ettem vagy négy napja, de ölni azért öltem… Hivatkozhatnák a vámpír ösztönre, ám azonban felesleges. Aki ismer tudja, hogy számomra gyilkolás egyfajta hobbi olyan unalom űző féleség. Szeretek ölni… Szeretem elvenni az ártatlanok életét és fölényesen a képükbe vigyorogni, mielőtt még kilehelik lelküket. Szeretek istent játszani… Mindenkinek van valami szenvedélye… Hát az én szenvedélyem a gyilkolás. Imádok szórakozni… Leginkább mások életével. Nem érdekel ki mit gondol erről, lényeg hogy én élvezem az örök életet. Nincs bűntudatom, nem bánom meg tetteim… Bár a bűntudat már halandó koromban is messziről elkerült.
Egy órája sétáltam az erdőben. Nem közlekedtem árnyként hangtalanul, ahogy azt legtöbbször teszem, most valahogy „emberien” közlekedtem. Élveztem, ahogyan ropogott a frissen lehullott hó a talpam alatt. Soha nem szerettem a telet, mert hideg és fagyos az embernek az elmúlást jutatja az eszébe. Mióta azonban vámpír vagyok a télről máshogy vélekedem, ahogyan sok más dologról is. Tulajdonkép, az egész világ megváltozott előttem… Más lett minden. Sokkal jobb… Kaptam egy jobb életet, hát nem csodás?
Ez az első telem így vámpírként, s egészen odáig vagyok érte. Nem fázok… Ez e legjobb benne, hogy nem érzem a csont fagyasztó, dermesztő hideget. Egy- egy hópehely megpihent az arcomon, de nem olvadt el… Nem olyan volt, mint régen… Mivel hűvös a bőröm a hópelyhek nem olvadnak el rögtön számomra ez igazán mulatságos egyben mégis fura. Hihetetlen mennyit fordulhat az ember élete az egyik pillanatról a másikra!
Nem vadászni jöttem… Utálom az állatvért, kissé keserű sőt lakatónak se mondanám. Egyszóval pocsék! Sétálni jöttem mostanában gyakran sétálok magányosan, mert az a igazság, nincs senkim… Néha unalmasnak tűnik az életem, ezért teszek sétákat, esetleg kiontok pár életet. Kedvemtől függ…
Apró tappancsok alatt ropogott a hó, hallottam határozottan. Nem vettem figyelembe inkább beleszippantottam a hűvös levegőbe, miután rájöttem, hogy egy farkas falkába botlottam bele. Követtek, hiába kaptam körben tekintetem, nem láttam őket. Nem éreztem félelmet, de feszült voltam, mert azt viszont éreztem, hogy vadásznak… Csak nem rám? Ostoba egy jószágok! Nem kellet sokat várnom, míg az egyik hátulról nekem rontott és a karomba harapott. Későn kapcsoltam ezért nem tudtam kivédeni. Az mondják, hogy a farkasok félnek az emberektől… én viszont nem voltam ember, s talán érezhették rajtam és emiatt fenyegetve érezhették magukat. Elkaptam a farkast a fejénél fogva nyüszített fajdalmában, nem kínoztam meg. Egyetlen mozdulattal törtem el a nyakát és hajítottam az egyik fának. Szépen jöttek sorjában… Nevettem, mert az gondoltam három farkassal elbánok, csak hogy a másik négyet nem vettem számításba.
Akár egy lassított film… Nekem támadt a egyik, egyenesen rám ugrott, de én nem dőltem hátra csupán megtántorodtam és egy pillanatra elveszítettem egyensúlyom. Nyakamba harapott én meg belemartam a torkába… Kesernyés íze lefolyt a torkomon, akár a folyékony lába úgy áramlott át testemben… Arcom csupa vér volt… Két vérbe fagyott élettelen farkas hevert mellettem. Jöttek a társai is, akik végül a földre taszítottak és haraptak ahol csak tudtak. Túl sokan voltak nem tudtam semmit tenni, hagytam, hogy megmarjanak. Harag, bosszú, agresszió… Ez áramlott a szemükből miközben újra és újra belém martak. Fájdalmamban többször felsikoltottam… Mindhiába… Kevésnek bizonyultam velük szemben.
Elvesztettem eszméletem talán percekre, talán órákra nem tudtam megmondani. Mivel sok vért vesztettem nem forrtak be a sebeim pillanatok alatt és sok idő után fájdalmat éreztem. Fáztam… Ott feküdtem a véres, latyakos havon és megmozdulni se bírtam. Próbáltam felállni azonban nem ment… Ekkor a farkasok nyugtalanok lettek. Jött egy másik farkas is. Ő más volt, mint a többi. Olyan volt az illata, mint Olivernek. Nem tartottam kizártnak, hogy farkas ember. Oldalra döntöttem fejem és ránéztem a farkasra egyenesen bele meredtem éj sötét szemeimbe. Összehúztam szemöldököm, tekintete annyira emberi volt.
Farkasok vicsorogtak védtek engem, hiszen a zsákmányuk voltam. Újra lehunytam szemem nem bírtam nyitva tartani, fáradt voltam. Álomba akartam merülni… örökre. Nem kétséges a halál mezsgyéjén jártam megint… Mire újra kinyitottam elnehezült pilláim egyes egyedül állt felettem a farkas, ösztönszerűen kibújtak hegyes fogaim és védtem magam. Sziszegtem, mint egy kis macska az ellenségére. Nem tekintettem többnek… Ellenség volt a társaival együtt. Mérgesen meredtem rám. – Mire vársz? Ölj meg… vess véget a fájdalmainak- Valami ilyesmi tekintetet vághattam. Nem bántott vicsorogva hátrált, de mintha meglepődött volna a rajtam… Már mint a védekezésemen. Hátrált nem támadott rám, csak ez számított. Kissé nyugodtabban döntöttem hátra fejem, mert nem volt erőm tovább tartani. Ennem kellet… sürgősen! Szemébe néztem, mielőtt remegő kezemmel megragadtam az egyik vérbe fagyott farkast és az ajkamhoz emeltem. Tartottam tőle... Pedig akár milyen hihetetlen úgy tűnt, mintha ő üldözte volna el a farkasokat.
Nem volt erőm bele harapni a mozdulatlan tetembe, inkább a korábban rajta ejtett sebet vettem célba és nyalogattam… Állat vérrel nem lehet olyan hamar „felépülni”, mint az ember vérrel. Néhány korty után minden csepp vértől megfosztottam. Csupa vér voltam hasamra fordultam oda próbáltam kúszni a másik dög felé… Nem sikerült. Fejem előre bukott a vértől pirosló hóba. Fuldokoltam vérembe, amit a farkasok vére szennyezett be. Kinyújtottam nyelvem, majd kezem segítségével számba vettem egy jeges véres hó darabkát. Mindenem fájt... Fájdalmasan felnyögtem a jeges véres hó darabot pedig lenyeltem...

( Die;; tizenhétnek néz ki, amúgy meg százötven;; vámpír;; Nina Dobrev )

SZERETNÉM MEGKÉRNI A KEDVES FÓRUMOZÓKAT, HOGY A TÖRTÉNETEKET IDE ILLESSZEK BE;;
KÖSZÖNÖM! ^^

elfogadva;;
öhmm. Mit is mondhatnék?
Imádtam az SZJ. mintádat,
nagyon jó és ötletes volt. *-*
és... ez most nem a kész átverés xD
tényleg elfogadlak!
Mehetsz játszani... ^^

-------------------------------------------------------------
GABRIELJAIMENIELSEN
-------------------------------------------------------------
"I'M A LOSER BABY, SO WHY DON'T YOU KILL ME?!"

Az eső halkan kopogott az aszfalton, lemosván az újonnan keletkezett vértócsát. Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy a jó utat választottam. Már legalább három éve űzöm a szakmát és szinte sosem merült fel bennem kétely, miszerint a családomtól átvett „hagyományt” abba- e hagyjam. A vámpírokra való vadászat azonban olyannyira elvette minden időmet, hogy még a magánéleti gondjaimra sem jut elég időm. A jó ég tudja, mikor volt egy normális hosszú távú kapcsolatom, ami tovább tartott egy, legfeljebb két óránál.
Hátammal nekitámaszkodok a falnak, majd előhúzom a táskám jobb oldalsó zsebéből a tartalék sörösüveget. Nos, a félreértések elkerülése érdekében nem állok abban a „hű de” iszákos hírében, akitől az emberek rettegnek, nem beszélve az orvosokról… tulajdonképpen számomra ez csupán azon célt szolgálja, hogy hébe-hóba energia levezetés – vagy feltöltődés – képpen belekortyolgassak eme csekély alkohol tartalmú italba. Egyébként vagy ezt a kikapcsolódást választom egy kemény nap után, vagy egy jó néhány órán át tartó pihentető alvást, melynek következtében újra feltöltődök kellő mennyiségű elhatározottsággal, hogy ismételten belevethessem magam a vámpírokkal folytatott hajsza gyönyöreibe.
- Egy újabb trófea? – kérdi valaki halkan suttogva, megtörve a néma, már-már irritáló csendet. Hiszen, kiben nem lappangna az emberi félelem, még akkor is, ha tisztában van vele, hogy a vérében ott lappangnak a vérfarkas gének… Végül csak felismertem a vidám csengő, ám kissé aggódó hangot. A húgom volt az, ki hozzám hasonlóan ő is be lett avatva a vadászat rejtelmeibe. Igaz, kicsit későn, mivel egészen ez idáig szeretett volna normális életet élni megkímélve magát az izzasztó akcióktól, illetve a tetőtől talpig vérben úszó öldökléstől.
- Nem gondolod, hogy így, huszonhárom éves fejjel ideje lenne normális meló után nézni? – Szemöldökömet felvonom, kezeimet pedig összekulcsolom. Hogy normális életet!? Ah, vajon mire gondolt mindezzel, tudván, hogy ez teljességgel lehetetlen.
- Parancsolsz? – Pár lépéssel közelebb megyek hozzá; egyrészt azért, mert így megkímélem a felesleges üvöltözést, másrészt pedig, mert már elég jó ideje itt fekszik semmit téve a vámpír, kiből árad „az a jó” bűzös hullaszag.
- Tudod, hogy értem… talán egyetemre kellene járnod. Legalább addig se foglalkoznál ezekkel a dolgokkal. Végül is, mi sem vagyunk örök életűek, nem de? – Igaz, ami igaz! Néhány tíz év múlva a hozzám hasonlókhoz, én is kiöregedek a szakmából. Abban a korban pedig majd kénytelen leszek ülni egy fotelben keresztrejtvénnyel a fotelben miközben hallgatni fogom az elavult tévét vagy rádiót, többek között értesülvén az esetleges vámpírtámadásokról (felelevenítvén a régi szép időket).
- Talán. De addig is mi lenne veled? – kérdezem halkan egy csipetnyi nyugtalankodással fűszerezve hangomban. – Ugye tudod, hogy nem hagynálak magadra semmilyen körülmények közt sem!? Még… még a végén bajod esik, és ott már szinte senki nem siethet a megmentésedre. – az utolsó szavaknál a hangon elcsuklik érzékeltetvén ezzel azt a bizonyos testvéri szeretet s aggódást, ami az évek folyamán csak egyre szorosabb és szorosabb lett. Mindeközben Hailey idegesen kopogni kezdett a sarkával húzva az időt – legalábbis azt hiszem -, míg elő nem rukkol egy biztató válasszal.
- Hé, eddig is jól megvoltam egyedül, és, ha a női érzékeim majd azt súgják, hogy el kellene egy kis szorgos kéz a háznál, akkor nemes egyszerűséggel felhívlak. - megzavarván ezzel beteges elfoglaltságodat. Nos, hogy tetszik? - Szája a füléig ért; nyilván nagyon boldog volt, sőt, talán kellően feldobta hangulatát ahhoz, hogy különféle őrült, ám számomra kényelmetlen helyzetbe képzeljen engem. Ezek közt az Isten adta örömök közt, gyakran elfilozofálok arról, milyen is lenne, ha húgom helyett öcsém született volna. Hm… valószínűleg így akarnak próbára tenni oda fent; na, de ha a Földön legalább 6 milliárd ember él, aki miért küldtek egy titkon elég szadista testvért?
- Valószínűleg igazad van! De kérlek, ígérd meg nekem, hogy soha, semmilyen körülmények közt sem fogsz belemenni egyetlen őrültségbe se. – Már alig pár méternyi távolság volt köztünk. Próbáltam mindent bevetni annak érdekében, hogy teljes mértékben hiteles legyek, nem úgy, mint a pár perce kimondott mondatomnál.
- Megígérem! – hangzott a rövidke válasz, majd legyőzvén a „határokat” szorosan magamhoz öleltem. Friss lime illata volt, mely helyenként keveredett a gondolom márkás balzsam furán illatozó illatával.
Hosszan néma csendbe burkolóztunk. Ez érthető is, hiszen ki tudja, mikor fog minket ismét összehozni a sors… egyikünk sem akarta elengedni a másikat, de végül kénytelen voltam elereszteni húgomat. Az igazat megvallván útálok búcsúzkodni és szerintem ezzel Hailey is tisztában van. Így befejezésképp már csak be kellene szállnom a kocsimba és elhajtani valahova. Valahova jó messzire, ahol kevesen ismernek és félig-meddig új életet kezdhetek.
De, ha egyszer olyan nehéz…

( orsi;; huszonhárom;; likantróp;; jensen ackles )