Gabriel Jaime Nielsen

-------------------------------------------------------------
GABRIELJAIMENIELSEN
-------------------------------------------------------------
"I'M A LOSER BABY, SO WHY DON'T YOU KILL ME?!"

Az eső halkan kopogott az aszfalton, lemosván az újonnan keletkezett vértócsát. Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy a jó utat választottam. Már legalább három éve űzöm a szakmát és szinte sosem merült fel bennem kétely, miszerint a családomtól átvett „hagyományt” abba- e hagyjam. A vámpírokra való vadászat azonban olyannyira elvette minden időmet, hogy még a magánéleti gondjaimra sem jut elég időm. A jó ég tudja, mikor volt egy normális hosszú távú kapcsolatom, ami tovább tartott egy, legfeljebb két óránál.
Hátammal nekitámaszkodok a falnak, majd előhúzom a táskám jobb oldalsó zsebéből a tartalék sörösüveget. Nos, a félreértések elkerülése érdekében nem állok abban a „hű de” iszákos hírében, akitől az emberek rettegnek, nem beszélve az orvosokról… tulajdonképpen számomra ez csupán azon célt szolgálja, hogy hébe-hóba energia levezetés – vagy feltöltődés – képpen belekortyolgassak eme csekély alkohol tartalmú italba. Egyébként vagy ezt a kikapcsolódást választom egy kemény nap után, vagy egy jó néhány órán át tartó pihentető alvást, melynek következtében újra feltöltődök kellő mennyiségű elhatározottsággal, hogy ismételten belevethessem magam a vámpírokkal folytatott hajsza gyönyöreibe.
- Egy újabb trófea? – kérdi valaki halkan suttogva, megtörve a néma, már-már irritáló csendet. Hiszen, kiben nem lappangna az emberi félelem, még akkor is, ha tisztában van vele, hogy a vérében ott lappangnak a vérfarkas gének… Végül csak felismertem a vidám csengő, ám kissé aggódó hangot. A húgom volt az, ki hozzám hasonlóan ő is be lett avatva a vadászat rejtelmeibe. Igaz, kicsit későn, mivel egészen ez idáig szeretett volna normális életet élni megkímélve magát az izzasztó akcióktól, illetve a tetőtől talpig vérben úszó öldökléstől.
- Nem gondolod, hogy így, huszonhárom éves fejjel ideje lenne normális meló után nézni? – Szemöldökömet felvonom, kezeimet pedig összekulcsolom. Hogy normális életet!? Ah, vajon mire gondolt mindezzel, tudván, hogy ez teljességgel lehetetlen.
- Parancsolsz? – Pár lépéssel közelebb megyek hozzá; egyrészt azért, mert így megkímélem a felesleges üvöltözést, másrészt pedig, mert már elég jó ideje itt fekszik semmit téve a vámpír, kiből árad „az a jó” bűzös hullaszag.
- Tudod, hogy értem… talán egyetemre kellene járnod. Legalább addig se foglalkoznál ezekkel a dolgokkal. Végül is, mi sem vagyunk örök életűek, nem de? – Igaz, ami igaz! Néhány tíz év múlva a hozzám hasonlókhoz, én is kiöregedek a szakmából. Abban a korban pedig majd kénytelen leszek ülni egy fotelben keresztrejtvénnyel a fotelben miközben hallgatni fogom az elavult tévét vagy rádiót, többek között értesülvén az esetleges vámpírtámadásokról (felelevenítvén a régi szép időket).
- Talán. De addig is mi lenne veled? – kérdezem halkan egy csipetnyi nyugtalankodással fűszerezve hangomban. – Ugye tudod, hogy nem hagynálak magadra semmilyen körülmények közt sem!? Még… még a végén bajod esik, és ott már szinte senki nem siethet a megmentésedre. – az utolsó szavaknál a hangon elcsuklik érzékeltetvén ezzel azt a bizonyos testvéri szeretet s aggódást, ami az évek folyamán csak egyre szorosabb és szorosabb lett. Mindeközben Hailey idegesen kopogni kezdett a sarkával húzva az időt – legalábbis azt hiszem -, míg elő nem rukkol egy biztató válasszal.
- Hé, eddig is jól megvoltam egyedül, és, ha a női érzékeim majd azt súgják, hogy el kellene egy kis szorgos kéz a háznál, akkor nemes egyszerűséggel felhívlak. - megzavarván ezzel beteges elfoglaltságodat. Nos, hogy tetszik? - Szája a füléig ért; nyilván nagyon boldog volt, sőt, talán kellően feldobta hangulatát ahhoz, hogy különféle őrült, ám számomra kényelmetlen helyzetbe képzeljen engem. Ezek közt az Isten adta örömök közt, gyakran elfilozofálok arról, milyen is lenne, ha húgom helyett öcsém született volna. Hm… valószínűleg így akarnak próbára tenni oda fent; na, de ha a Földön legalább 6 milliárd ember él, aki miért küldtek egy titkon elég szadista testvért?
- Valószínűleg igazad van! De kérlek, ígérd meg nekem, hogy soha, semmilyen körülmények közt sem fogsz belemenni egyetlen őrültségbe se. – Már alig pár méternyi távolság volt köztünk. Próbáltam mindent bevetni annak érdekében, hogy teljes mértékben hiteles legyek, nem úgy, mint a pár perce kimondott mondatomnál.
- Megígérem! – hangzott a rövidke válasz, majd legyőzvén a „határokat” szorosan magamhoz öleltem. Friss lime illata volt, mely helyenként keveredett a gondolom márkás balzsam furán illatozó illatával.
Hosszan néma csendbe burkolóztunk. Ez érthető is, hiszen ki tudja, mikor fog minket ismét összehozni a sors… egyikünk sem akarta elengedni a másikat, de végül kénytelen voltam elereszteni húgomat. Az igazat megvallván útálok búcsúzkodni és szerintem ezzel Hailey is tisztában van. Így befejezésképp már csak be kellene szállnom a kocsimba és elhajtani valahova. Valahova jó messzire, ahol kevesen ismernek és félig-meddig új életet kezdhetek.
De, ha egyszer olyan nehéz…

( orsi;; huszonhárom;; likantróp;; jensen ackles )