Nathaniel Dean Ellwood

-------------------------------------------------------------
NATHANIELDEANELLWOOD
-------------------------------------------------------------
" If you dig under my feet you will find things that you don't want to see. "


– 1492 –

Nem sokkal a Rózsák háborúja után az Angol uralkodó, – VIII. Henrik – megtudta, hogy a spanyolok nem értek el Indiába, de felfedezték az Újvilágot. A király nem tehetett mást, – hatalmát féltve – kémeket indított a következő expedícióra a spanyolok után, így pár év múlva az angolok is indíthattak néhány kisebb hajót Amerika felé. Bár ők még nem tudták, hogy majd így fogják hívni.
A király unokaöccseként engem küldtek a hajókkal az ismeretlen felé, hogy vezessem az expedíciót. Hosszú hónapok kegyetlen viharai után megtizedelve, de megérkeztünk ötvened magammal, és kikötöttünk a Chesapeake-öbölben. Létre hoztuk kolóniánkat, és megalapítottuk az első angol várost.

***

Hirtelen az egyik őr vert fel álmomból, mikor kongatni kezdték a hatalmas harangot, ami csak egyet jelenthetett. Megtámadtak bennünket.
– Mi történt, parancsnok? – kérdeztem félálomban a szememet dörzsölve.
– Felgyújtották a falainkat… – lihegte. Kellett néhány másodperc, mire ráeszméltem, hogy ez már nem gyerekjáték. A kis falunkat magas facölöpökkel vettük körbe, hogy megvédjük magunkat a betolakodóktól, és a vadállatoktól. Eddig jó szolgálatot tett. Főleg, hogy a hat hónap alatt, mióta itt vagyunk, egyetlen támadás sem volt. Most meg…
– Mindenki, fegyverbe, igyekezzünk! – mondtam és felpattantam én is, de már csak egy hangos üvöltést hallottam, és betörték a kaput. Nem tudtam, mivel állunk szemben. Esetleg medvék? Valami eddig ismeretlen állat?
Kirohantam a szobámból, és csőre töltöttem a puskát, amit magam előtt tartottam. Mire leszaladtam a lépcsőn, már az egész tábort lemészárolták. Körbenéztem, majd nyeltem egyet. Nem vagyok valami ijedős, de elkapott a halálfélelem. Remegett a kezem, és beletelt néhány másodpercbe, mire annyira összeszedtem magam, hogy ne remegjen a kezem, és gondolkodni tudjak.
Egy alak ugrott elém, akire rálőttem, többször is, de hiába. Bár megsebezték a golyók, de be is forrtak a sebei. Kikerekedett a szemem, és futni kezdtem. Miért is tettem? Én ostoba. Bár honnan is tudhattam volna, hogy nem menekülhetek előle. Alig léptem párat, mikor előttem termett és megragadott a nyakamnál. Belém harapott és szívni kezdte a vérem.
– Kérem, ne! Ne bántson! – könyörögtem az életemért, hátha megkegyelmez. Tudom gyáva dolog, de előjött a természetes életösztön.
– Ne félj, halandó. Nem fog fájni… annyira. – mosolyodott el, miközben rámnézett. Hosszú metszőfogai megcsillantak a hold ezüstös fényében. Szemében nem volt irgalom.
– Alkut ajánlok neked! – folytatta – Legyél az alattvalóm, és életben hagylak! Nincs többé fájdalom, nincs többé szenvedés. Örökké élhetsz!
Nem volt sok időm, hogy választ adjak, mert megint táplálkozni kezdett belőlem. Most, vagy soha. Tudtam, hogy visszautasítom, azonnal megöl.
– Jó, legyen… a szolgád leszek! – nyöszörögtem, a maradék erőmből.
– Na, ezt már szeretem! – nevetett fel az idegen, aki számomra leginkább egy szörnyeteg volt.
Ekkor elájultam, és néhány óra, vagy esetleg egy-két nap is kiesett az emlékeimből. Azt viszont tudom, hogy mikor felkeltem, egy sírgödörből másztam ki, immáron új ember… vagyis vámpírként. Vámpírrá váltam, ami kezdetben szörnyű teher volt, mondjuk úgy egy hétig…

(Nate;; ötszáztizennyolc – körülbelül húsz évesnek néz ki;; vámpír ;; chace crawford)