SELENA JOYCE FERRIS

-------------------------------------------------------------
SELENAJOYCEFERRIS
-------------------------------------------------------------
"DON'T TRY TO WAKE ME IN THE MORNING 'CAUSE I WILL BE GONE"

„Zord békülést hoz e mogorva reggel,
Fejét a nap se dugja ki nekünk.
Ezt megvitatjuk még a többiekkel,
Aztán kegyelmezünk és büntetünk:
Mert még regékbe sincsen arra szó,
Mit szenvedett Júlia s Romeo.”

Könnyes szemekkel nézek magam elé, midőn eme pár sort végigolvasom. Igazából semmi okom nincs arra, hogy elérzékenyüljek. Tudniillik nem most olvasom végig legelőször Shakespeare azon remekművét, melyből több feldolgozás is született. Színielőadások, musicalek, paródiák s rajzfilmek is mind-mind arról tanúskodnak, mennyire sanyarú is az, ha az ember egyszerűen képtelen engedni büszkeségéből. A mai kor embere ugyan nem veszi észre, de a józanfelfogású, még a régebbi korok szellemében nevelkedett gyermeket valószínűleg foglalkoztatná azon kérdés, miszerint ha a Capulet s Montague család ősei rossz viszonyt ápoltak még nem adna okot arra, hogy ők is ily’ ellenszenvesen bánjanak felebarátjaikkal, illetve a leszármazottjaikkal. Képtelen vagyok megérteni eme eszméket, bár ezeket félretéve mindenesetre gyönyörűen leírja a szerző a történéseket nem több mint hat nap alatt.
A könyvet félretévén közelebb húzom magamhoz a tálcát, melyen kisebb adagokban az ebédem található. Görög salátából és szénsavmentes ásványvízből áll számomra a mai menü. Nem vagyok oda a húsos, zsírban tocsogó kosztokért, éppen ezért folytatom a vegetáriánus életmódot. Mindössze tizenhat éves lehettem, amikor kijelentettem, hogy én már pedig nem fogom megenni az állatok elhalt, kisütött tetemét. Egyszerűen semmi szükségem rá és – persze az én nézeteimet tekintve – a szervezetem is meghálálta. Egykoron kissé pókhasú voltam, de szerencsére mára már kinőttem belőle. Szerintem egész Amerikának össze kéne fognia, s le kellene, hogy tegyék a romlott, olykor húsnak nevezett egyveleggel ellátott szendvicset és átállni az egészségesebb térfélre.
- Na, nézd már a kis cafkát, milyen cuki kis ruhácskája van! - hideg futkosott a hátamon, amikor ezt a mondatot meghallottam. Tisztában voltam vele, hogy nekem mondja, hisz ő Diana Prince. A gimnázium „legszebbjének” tartott diákja, legalábbis a tavalyi felmérések alapján, és többek között az én első számú ősellenségem. Igazából születésem óta ismerem, viszont az évek során egyre inkább elhidegültünk egymástól. Azóta folyik a küzdelem köztem s közte.
Bölcsebbnek láttam, ha csendben maradok, mert nem szerettem volna az egész iskola előtt leégni. Elég kínos nekem már az is, hogy a Diana-t dicsőítő csapattal kereszttűzben állok, tehát nem szeretnék még inkább lejjebb süllyedni. Egyébként nem értem, mire ez a hajcihő. Könnyedén kiépíthetnénk kettőnk között valamiféle neutrális kapcsolatot, amiben én benne is lennék. Már csak az a kérdés, mennyire díjazni a mi kis hercegnőnk.
Az előző megjegyzése kicsit elbizonytalanított, mármint, ami a stílusomat illeti. Eddig még fel sem tűnt neki milyen márkájú, színű vagy szabású ruhákat veszek fel. Valószínűleg ez is azt bizonyítja, hogy kifogyott a gúnyos megjegyzésekből. Hiába, ilyen a tökéletesség.

* * *
Kevesen veszik észre, de a mai politikai elrendeződésben az emberek túlságosan is szánalmasak tűnnek. A tudatlanságukkal meg aztán végképp. Hisz kérdem én, kit köt le ma az iskola és a tanulás, ha kint vámpírok szaladgálnak az utcákon? (Engem kivéve persze.) A halandók figyelmét sokkal inkább az köti le, milyen lehet a vámpírlét vagy, hogy mikor fogja őket egy magasabb rangú uralkodó befogadni. Személy szerint inkább visszahúzódnék a jók oldalára, s ott tengetném mindennapjait. Mivel, ha eddig is megvoltunk, akkor a továbbiakban is megleszünk valahogy… legalábbis nagyon remélem.

( lana;; tizennyolc;; ember;; nina dobrev )