No past, no future, just the moment (with Mira <33)

Az idő nagyon lassan telt. Részben azért, mert már jó pár napon át alig néhány pihenőt ejtettem meg utam során és megállás nélkül csak vezettem és vezettem. Időközben még a Hailey- tól kapott GPS is elromlott, amelyet azért kaptam, hogy ne kelljen a hatalmas térképpel bíbelődnöm. Bár, az én esetemben ez teljesen mindegy, hiszen éppen „menekülök” sivár, ám annál is sötétebb múltam elől. Teljes valómat azért csak nem törölhetem el, pláne nem akkor, ha már alapjáraton is vérfarkas vagyok.
Metairie-n áthaladva alig pár kilométerre egy tábla jelzi hollétemet. New Orleans. Hm… vajon itt megtalálom azt a helyet, amiért éppen útra keltem, és sikerülni fog egy magamfajta „felsőbb rendibb” lénynek beilleszkedni az emberi környezetbe? Hogy olyan helyen éljem le mindennapjaimat, amelyre több év után csak úgy fogok emlékezni, mint valami rejtekre? Erre talán sosem tudhatom meg a választ, hiszen, ha a hazámból kénytelen voltam elmenni, akkor mégis mit várhatnék ettől a helytől. Nos, az igazat megvallva még azt sem tudhatom pontosan, hogy maga a haza szó mit is jelképez helyzetemben. Tudniillik 23 éven át olyan helyen éltem, ahova minden szép élményemet átéltem – még akkor is, ha kevés van belőle. De mindent számba véve jobb is lesz ez így; legalább tiszta lappal kezdhetek mindent, és bár lesznek nehéz pillanatok, mégis hiszem, hogy készen állok egy új fejezetet nyitni történetemben.
Az előttem lévő autósok csigalassúsággal haladtak a főúton. Alig pár métert sikerült előrehaladnom, mert valami felvonulás szerű lehet nem messze innen - legalábbis a járdán sétáló emberek ruházatából arra következtettem. Így azt a döntést sikerült kieszelnem, miszerint a legközelebbi szabad helyet meglátva leparkolok a kocsimmal, ottantól kezdve pedig csak sétálva teszem meg utamat mindaddig, míg a környéken le nem csillapodnak az események. E közben akár még egy új lakásra is szert tehetek, bár az időhiány miatt ezt nagyon kétlem... Hosszas dudálások után végre megvalósíthattam tervemet, noha valamelyest hosszabb lett a tervezettnél. Az anyósülésről elvettem a kabátomat, amelyben a mobiltelefonom és az egyéb kisebb szükségesebb tárgyaim voltak, amik nélkül ma már el sem tudnám képzelni az életemet.
Kiszállván a kocsimból egyenes haladok előre. A Lakewood utcánál befordulva nem messze Suburs-tól egy hatalmas tábla villog imitt-amott különböző színű betűkkel kirakva. Merlotte’s bar and grill. Végül is maga a név nem sok rosszat sejtet maga után; és talán jó kiindulópont lehet újrakezdésemben. Akár még új kapcsolatokat is kialakítgathatok, melyeket később csak tovább erősíthetek azokkal a bizonyos személyekkel, akik egyáltalán képesek szóba állni velem. Jó, ez nem a külsőmre vonatkozik – mert szerintem azon nincs semmi kifogásolható –, hanem mert mégis ki állna szóba idegenekkel?
Kinyitván az ajtót szinte mindenki rám figyel. Az egyik idősebb ember közvetlen az ajtó mellett halkan motyog valamit, de sehogy sem értettem; majd a pulthoz sétálok. Azon nyomban oda jön hozzám az egyik pincérnő és megkérdezi, hogy hozhat-e valamit, amire csupán így felelek:
- Egy csésze kávét! - Ezzel el is tűnik a pult mögötti kis konyhában. Én pedig csak várok és várok, midőn egy poháralátéttel eljátszadozgatok.