So much has changed - Cassia <3 és Gabe

NOT ALWAYS LIKE THIS

IT'S A TERRIBLE WEAKNESS IN MY NATURE, IN MY BLOOD

Zihálva futok az erdőben annak reményében, hogy rálelek egy kunyhóra. Egyáltalán nem ésszerű, hogy futással fárasztom magam, hisz könnyedén megölhetném üldözőmet, de valami mégis visszatart. Talán már nem az vagyok, aki régen voltam, s képtelen lennék pusztán önvédelemből hidegvérrel vámpírokat ölni. A vérfarkasok - vagy emberek - 99% százaléka ezen életmód megismerése után semmi mást nem tud elképzelni, viszont én mégis tovább akarok lépni. Hisz nem élhetem le úgy a hátralévő éveimet, hogy folyamatosan küzdök az ellenséggel. Normális életet szeretnék, már amennyire ez elképzelhető az én esetemben. Ezért is hagytam ott a húgomat Los Angeles-ben... Kis idő elteltével fény szűrődik látóterembe, mely egy rozzant kis faházikó irányából jön. A küszöbnél egy nő áll, akin csak egy rongyos lepel volt. Ez alól elő-előbukkantak göndörödő hajfürtjei, de orcáját még mindig kellőképp eltakarta.
Midőn beinvitált házába s becsukta maga mögött az ajtót levette magáról a szürke ruhadarabot, majd felém fordult. Gonosz vigyor ült ki arcára és mielőtt még szólni tudtam volna ő csendre intett.
- Már azt hittem sosem érsz ide. – Hangja nem arról árulkodott, hogy jó kedvében van, bár a maga módján biztos örül nekem.
A kis szobában csak egy éjjeli lámpa volt, mint harci eszköz, de ha szembe is szállnék vele, ezzel a fegyverrel, akkor is csak apró sérülést tudnék okozni neki. Viszont egy próbát csak megér, hisz semmit sem veszthetek a küzdelemben… végül is csak az életem forog kockán.
- Meg ne próbáld! – szűrte ki a fogai közt. Nyilván észrevette mire készülök, mert karom már félig a kis asztal irányába húzódott. Cassia közelebb lépett hozzám s mélyen szemeimbe nézett. Farzsebéből előhúzott egy ezüst tőrt és mielőtt még szembeszállhattam volna vele szívembe döfte.

Hirtelen felébredek a rémálmomból és ijedten nézek körbe a motel hálószobájában, majd vetek egy pillantást az ébresztőórára. Még túlságosan korán van ahhoz, hogy sarkon lévő McDonald’s is kinyisson. Visszaaludni viszont képtelen lennék. Bár, ha jobban belegondolok, akkor jobb is így, hisz temérdeknyi el nem végzett dolgom van és mivel jobb alkalmat keresve sem találnék, ki kell használnom a szabad óráimat. Először is, muszáj lenne keresnem vagy egy albérletet, vagy pedig egy kisebb családi házat, ahol meghúzódhatnék. Nem merem azt állítani, hogy örökre, mert ki tudja, mit hoz majd a sors, de egy biztos, nem maradhatok sokáig ebben a motelben. Persze, gondolom, minden tulajdonos örül a vendégének, viszont biztos nem nézne jó szemmel, ha egy teliholdas éjjel elveszteném a fejemet és öldökölni kezdenék a városban, a hullákat pedig az ágyam alatt rejteném el. Erre ugyan még nem volt példa, de a jövővel együtt én is kiszámíthatatlannak bizonyulok.
Magamra kapom a kanapén lévő sötét nadrágot, egy fehér pólót és egy egyszerű pulóvert. Kifele menet még egyszer meggyőződök arról, hogy minden létfontosságú dolog nálam van, majd bezárom magam mögött az ajtót és egyenesen észak felé veszem az irányt. Részben azért megyek erre, mert semmi kedvem sincs találkozni a motelben dolgozókkal. Az utóbbi időben ugyanis nagyon rákaptak arra, hogy minden áldott reggel hosszasan elbeszélgetnek velem. Másrészt pedig köztudott az a tény, miszerint a park melletti éjjel-nappali kávézóban sütik a legfinomabb pitéket… Utam folyamán még megálltam egy újságért; majd mikor végeztem a teendőimmel a sütivel és a folyóirattal karöltve a parkba mentem. Kerestem egy viszonylag csendes környéken elhelyezkedő padot és arra leültem.
Rossz előérzetem támadt, viszont az égadta világon semmire nincs gondom. Hacsak, egy vámpír nem akarná azzal eltölteni a maradéknyi idejét a napból, hogy engem kínoz, ami, ha az én nézeteimet is beleszámítom, akkor teljesen lehetetlen… Még mindig teljes sötétség volt, bár, ahogy elnézem, nem is fog kisütni a nap, hisz legkevesebb két órán belül biztosan elered az eső.

TEMPLATE CODING BY GOLDEN ALBATROSS OF CAUTION