I got a secret that I wanna show you;; Nath&Bonnie

I got a secret that I wanna show you;; Nath&Bonnie 20pa5au

Gyorsan letöröltem a könnyeimet, amikor bejött és úgy csináltam, mintha mi sem történt volna. Kezemet csípőre raktam és a szobát nézegettem. Természetesen Nath volt az, csak nem tudom, hogy most éppen mit akar. Nem akarok bunkó lenni vagy esetleg köcsög, de most ez nagyon nem hiányzott. Gyorsan megfordulok és egy elég csábító mosolyt öltök. Ez olyan mosolyom, amivel bármit leplezhetek. Jó színésznő vagyok, legtöbbször bárkinek bármit beadhatok anélkül, hogy tudna róla, hogy csak úgy eljátszom. Örülök, hogy csak ő az, mert így nem olyan gáz, hogy nem vagyok felöltözve, ő ugyanis már látott párszor meztelenül is, szóval ez most nem olyan fontos. A köntösöm széttárul és látom rajta, hogy mennyire elkalandozott. Ezt minden pasi arcáról könnyen le lehet olvasni. Nath csak abban különbözött tőlük, hogy remekül leplezte még akkor is, amikor legszívesebben nem tette volna. Ahogy láttam egészen meg volt és olyan frissnek és lazának tűnt, velem ellentétben, aki egy idegroncs most éppen. Rögtön bocsánatot is kért és átnyújtott valamit, ami először valami rossz viccnek tűnt. Fancsali képet vágtam, de csak azért, mert nem volt kedvem az efféle dolgokhoz. Vonakodva vettem el tőle és vizsgálni kezdtem. Egy kulcsot is kaptam hozzá. Remélem, hogy nem most akar feleségül venni, mert akkor biztosan kiröhögöm. Tudja jól, hogy milyen véleményen vagyok az esküvőkről. Fogtam a kulcsot és bedugtam a zárba, majd könnyen kinyitottam. A kulcsot visszanyomtam a kezébe, arra már nem volt szükségem. Azonban mielőtt kinyitottam volna rápillantottam. Viszonylag közel állt hozzám és a mosolya megint rabul ejtett. Nem mosolyogtam, közömbös maradtam. Most nagyon nincs kedvem vidám lenni, még akkor is, ha az előbb ment az a mosoly. Nath őrült alak, nála sohasem lehet tudni, hogy éppen mit tervez vagy mit akar. Sokszor lepett már meg és általában tetszettek a meglepijei, de most nem tudom, hogy ez mennyire fog bejönni. Azt mondta, hogy örülni fogok neki. A szavak a fejemben kattogtak és ekkor eszembe jutott az, hogy úgy pár perce miért is hisztiztem. Eltűntek a gyógyszereim. Tudom, hogy ez most elég drogosnak tűnhet, de nem vagyok az, csupán beteg, lelkibeteg, mert nem tudtam feldolgozni a múltamat. A legtöbben azt hiszik, hogy biztosan rá vagyok kattanva ezekre a szerekre, de valójában csak attól félek, hogy az egyik rohamomban meg is halok. Meg csak úgy simán függővé váltam. Néztem még egy picikét majd fogtam és szétnyitottam a fadobozt. Elképesztő látvány terült elém. Rengeteg fehér bogyó volt benne. Először csak bámultam őket, mint egy aki totál beteg és nincs jobb dolga. Nem tudom, hogy mennyi idő telt ez idő alatt, talán csak másodpercek, de lehet, hogy percek is, én azonban lefagytam. Az egyik ujjammal kivettem egyet és megnézegettem.
- Ez meg mi a fene?
Hangom halk volt, mégis nagyon kemény. Nem tudom, hogy ez most csak egy vicc-e vagy halálosan komolyan gondolja, de abban biztos vagyok, hogy ezek nem a bogyóim. Nem lehet, hogy egészen eddig Nath-nél voltak. Kizárt. Nath vagy 3-4 napja nem járt nálam, a bogyóim viszont megvoltak még tegnap is, csupán ma nem találom őket, három szem kivételével. Nem néztem rá, inkább csak a fehér pirulát nézegettem. Nekem nagyon nem tetszett ez, a lelkem mégis mintha megnyugodott volna. Ez olyan kétes helyzet. Továbbra is fogdostam a gyógyszert és nagyon, de nagyon kíváncsi voltam arra, hogy vajon most mit fog mondani a drága. Vajon tényleg ő nála voltak-e a gyógyszereim? De hogyan kerültek hozzá, hmm? Ezt nem értem és nem is akarom megérteni. Közömbös arcot vágtam, miközben megint visszanéztem a fadobozra, amelyben több ilyen kis fehér cucc volt.

Már akkor hallottam, hogy a királynő tombol, mikor még be sem léptem a szobába. Igen, csak a folyosón sétáltam, de ki lehetett hallani, hogy csapkod, és dühöng. Ő már csak ilyen. A szolgák is megszokták, és mit mondjak? Én is. Elfogadtam ilyennek, és ezért is szeret engem. Főleg hogy fog szeretni, ha átadom neki ezt a pici dobozocskát, ami a zsebemben rejtezik.
A kis dobozka egy nagy adagot rejt a gyógyszereiből, melyeket már függő módjára szed. Vagyis, hogy pontosabbak legyünk, a dobozban lévők nem gyógyszerek, csak úgy néznek ki. Csak sima bogyók, melyek épp olyanok, mint az eredeti. A jó, öreg „placebóhatás” fog segíteni Bonnienak, hogy kigyógyuljon ebből az ostobaságból. Szegénykém kicsit ügyefogyott lett, mióta káros szenvedélyekkel él… mondjuk ki: drogos. Mondhatok akármit, őt nem érdekli. Viszont most, majd azt hiszi, hogy gyógyszer, de közben nem az. Így mindenki jól jár. Mi is, mert elmúlnak a dührohamai, meg ő is, mert megnyugszik, hogy szedi a készítményt. Ráadásul még sikerült is kikúrálnom ebből a baromságból.
Kopogtam, majd beléptem az ajtón. Behajtottam, és az íróasztal felé pillantottam. Ott állt egyszál fehérneműben. Elég kívánatos volt. Legszívesebben azonnal letepertem volna, és… Na, de álljunk meg. Nem tehetem! Ő a királynőm, és engedelmeskedem kell neki, mindig.
- Felség! Elnézést, hogy nem kopogtam, de biztos vagyok benne, hogy ennek örülni fog. – mondtam, és már elő is vettem a zsebemből a kis fadobozkát, a kulcsával együtt, és a parancsolóm felé nyújtottam.
Elvette tőlem a dobozkát, és vizsgálgatta. Vártam a reakcióját, hogy vajon mit szól, amikor kinyitja.

Mérgesen sétáltam fel-alá a szobámban. A fekete köntösöm csak úgy szállt a levegőben amikor én hirtelen irányt változtattam. Nem tudom, hogy mitévő legyek. Az asztalra pillantottam, ahol a kis pirulák voltak. A mai világban a vámpír társadalomnak is meg vannak a maga gyógymódjai és már semmi sem lehetetlen. Én mondom nektek, ez nagyon durva, bár nem csodálkozom rajta, hiszen a szintetikus vér után ez már gyakorlatilag semmi. Három pirula van az asztalom, a dobozt nem találom. Kétségbeesve kerestem a maradékot és hiába forgattam fel az egész lakosztályomat, nem találtam meg. Biztosan valamelyik hülye szolgálóm rakta el csak hogy engem szívasson. Én pedig szokásomhoz híven, teljesen bepánikoltam. Elönti az agyamat a pánik, hogy ha esetleg szükségem lesz rájuk, nem tudok majd bevenni. Igazi függő vagyok és ezt tudom. A doki szerint ideje visszavenni, mert egészen jól vagyok, szerintem csak hazudott nekem. Képtelen vagyok a pirulák nélkül élni, minden nap beveszek vagy kettőt és segít. Lehet, hogy nem változik semmi sem, de én elhiszem és ez már önmagában elég. Megálltam és az ajtómra pillantottam. Most nem akarok senkivel sem találkozni, ehhez túl feszült és ideges vagyok. Nem tudom és nem is akarom tudni, hogy a szobalányaim most mit beszélnek és mit csinálnak. Szánalmasak mind, az első adandó alkalommal legyilkolom őket. Karba fonom a kezemet a mellkasomon és az ajtót nézem. Érzem, hogy hamarosan valaki be fog állítani, érzem, hogy nem sokára lesz egy látogatom. Ez szokás a női megérzésnek hívni és akár hiszitek, akár nem, nekem bejönnek. Tehát, valaki jönni fog és én így, egy szál fehérneműben és köntösben álldogálok itt. Most mondhatnátok, hogy ez olyan tipikus királynős, de nem lenne igazatok, mert ez nem vall rám. Ha vendégeket fogadom, mindig igyekszem eltakarni a bájaimat még akkor is, ha a társaságban olyan férfiak vannak, akiknek egyébként hamar megadnám magamat. Összehúzom a köntöst, de nem mozdulok. Engem szerencsére, nem fenyeget a felfázás veszélye vagy a megbetegedés szörnyű következménye. Én vámpír létemre, nem kaphatom el ezeket a nyavalyákat és ez nagyon jó, mert így gyakorlatilag bármit megtehetek. Idegesen az asztalra pillantottam. A kis fehér kapszulák még mindig ugyanott és még mindig csak hárman voltak. Hova a francba rakhattam a többit? Sóhajtottam egyet és körülnéztem a szobában. Nincs olyan sok hely, ahová elrejthettem, szóval mindenképpen a dolgozóim keze van a dologban. Lehet, hogy a dokim megkérte őket, hogy ne adjanak belőle, maximum csak hármat. Én viszont nem akarom ezt és tudnom kell, hogy a gyógyszereim megvannak. Nem hiszem el, hogy ezen a szaron kattogok. Évek óta a bogyókon élek és nem bírom ki nélkülük. Tudom magamról, hogy beteg vagyok és ha kellenének képes lennék csak úgy simán meghalni. Megint a bogyókra néztem és közben lassan fogtam magamat és odasétáltam az asztalhoz, aminek a közepén az emberi szemmel alig látható, fehér gyógyszerek helyezkedtek el. Ezek mentik meg az életemet akkor, amikor már más nem és akkor, amikor már feladom. Nekik köszönhetek gyakorlatilag mindent: azt, hogy idáig jutottam, azt, hogy egyáltalán élek, azt, hogy csak ritkán vannak rohamaim, azt, hogy erősebbé tettek. Nem hiszem el, hogy most csak úgy eltűnnek, én nem bírok nélkülük élni. Nekidőltem az asztalnak és éreztem, hogy mindjárt sírva fakadok. Fel kellene hívnom az orvosomat. Már évek óta ezt csináljuk: ha rosszul érzem magam és úgy érzem, hogy képtelen vagyok a normális életre, felhívom és ő segít. Nekem éppen elég az, ha a telefonban beszél, én ennyivel is beérem, viszont muszáj meggyőznie és muszáj tőle hallanom, hogy nem valami szörnyű összeesküvés áldozata lettem. Csak kell nekem egy telefon. Felpillantok, mert egészen eddig a talajt bámultam. Hol van a telefonom? Uram isten. Jennifer, hol a telefonom? Segítség, mindjárt meg fogok halni. Az asztalt bámulom és háttal állok az ajtónak, amikor egy vörös csík szépen végigcsúszik az arcomon. Ugyanebben a pillanatban valaki szépen kinyitja az ajtót és nyikorogva csukja be, miután belépett a szobámba...

» Bonnie Klaja Tanner
» Here we are and I can think from all the pills you made;; Nath&Jenn